„Mégis, ki akar egyfolytában félni?”

  • Barbara
  • 27 jan 2018
  •   „Mégis, ki akar egyfolytában félni?” bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Február 17-én az Ellátóházban koncertezik Frenk, aki ízig-vérig zenész. Akinek a vére is ritmusban adja az ütemet, Akinek mindenről meg van egy kis vehemens véleménye. Akire, ha ránézel, olyan érzésed van, mintha egy kis külön világot alkotna, mégis valóságosabb a legvalódibb embernél is. Akit talán sokan csak úgy tudnak beazonosítani, hogy az ex-Hiperkarmás. Meginterjúvoltuk Frenket.

Ha egy szóval kéne körbe írnod a saját világodat, ahogyan te látod az életedet, akkor mi lenne ez a kifejezés?

Karma.

A nagybátyád gimnáziumi zenekarában doboltál, pedig még csak nyolc voltál. Milyen érzés volt a nagyobb fiúkkal zenélni, a „menőségen” kívül? Mi maradt meg ebből az időszakból neked a legjobban?
Sokan mondják, hogy a csajozás miatt kezdtek el zenélni, ez nálam nem így volt. Bár rendkívül vonzóak voltak számomra az első sorban álldogáló nálam sokkal idősebb vagány hölgyek, de engem mindig is jobban érdekeltek a hangok. Az iskolát utáltam, egyfolytában valami hangszer volt a kezemben, csak a zenének éltem, ami most is így van. Minden zsebpénzemből lemezeket vettem, amikkel a velem egy idős haverjaimat nyomasztottam, és persze néztek rám, hogy “ez meg mi a franc?”, ha például felraktam valami kortárs őrületet. De azért csak lenyomtam a torkukon, meg be a fülükbe. Alapítottam is egy zenekart úgy ötödikes koromban. Volt is pár számunk, az egyik refrén azt hiszem így hangzott: „A gyilkos galóca mindenkit megöl.”

Emlékszel még, hogy mi volt az első klasszikus zene, amit meghallgattál?
Úgy három-négy éves lehettem, amikor a nagyapám, aki kántor volt az adonyi templomban (meg iskolaigazgató, meg mozigépész, meg stb), felvitt maga mellé az orgonához, és ámulva hallgattam annak a monumentális természetfeletti hangszernek a megszólalását. Ha jól emlékszem Bach volt, amit játszott.

Mit jelent számodra az a bizonyos rock and roll? Mit értsünk pontosan a rock and rollos lázadáson a konzervatóriumi időben?
Ha a mostani r’n’r-ra gondolsz, akkor semmit nem jelent. Menő cuccokba öltöztetett elkényeztetett srácok próbálnak valami olyasmit csinálni, csakhogy ez így nem megy. Ha nem tapasztaltad meg a nélkülözést, a lepukkantságot, a levertséget, akkor semmi értelme. Persze a daloknak nem feltétlenül kell erről szólniuk. Ezt a műfajt (vagy minek is nevezzem) a túlzott jólét, és a pénzéhes majmok fogják megölni. Meg az, amit folyamatosan tukmálnak a fejünkbe, hogy “legyél pozitív”, mert hát az élet ugye nem ilyen. Magyarul, ha mindig erről énekelsz, meg maximum arról, hogy elhagyott a nemlétező szerelmed, akkor hazudsz. Tehát, ha bekapcsolod a tv-t, rádiót, akkor szinte csak hazugságot kapsz. Az őszinteség már lassan ciki. Visszatérve a kérdés második felére, elég meredek dolgokat csináltam középiskolás koromban. Például kertelés nélkül rágyújtottam az aulában, ugyanott fogadásból megittam egy üveg whisky-t, hangosan kiröhögtem és pocskondiáztam szinte az összes odajárót (kivéve a rezeseket meg a romákat, őket szerettem). És tekintve, hogy a 90-es évek elején-közepén a konzi kétharmada olyan volt, mint egy katolikus leányiskola, nem voltam túl népszerű. Ki is rúgtak.

Honnan lehet számítani a barátságotokat Bérczesi Robival, és milyen volt az első találkozás?
Olyan 1998-99 körül mutatott be minket egymásnak Kiss Tibi, talán a Bahnhof nevű helyen. Nagyon homályosan emlékszem az egészre, szerintem Robi sem nagyon emlékszik. Elmondta, hogy van egy demója, és akar egy új bandát csinálni, mert a Bla Bla már nem elégíti ki az igényeit. Én meg mondtam, hogy jó. Szóltam pár dunaújvárosi havernak, meg ő is pár embernek, és kész volt a zenekar. Röviden ennyi.

Részedről mit jelentett a közös zenekar, mikor megalakítottátok a Hiperkarmát? Mit szerettél/szeretettek volna képviselni vele, és szerinted mennyire sikerült az alapgondolatot megtartani később is?
Volt pár nagyon jó évünk, de a legtöbb az vergődés volt. De erről nem szeretnék beszélni, ez Robi ügye. A lényeg, hogy 2015-ben otthagytam őket, ami őszintén szólva óriási megkönnyebbülés volt számomra. Hogy később mennyire sikerült megtartani az alapgondolatot, azt nem kommentálnám.

Mit tapasztaltál az akkori és a mostani underground zenei létben? Mi volt a kétezres években könnyebb, nehezebb, lehetetlenebb egy zenésznek, mint napjainkban?

Erre nagyon nehéz válaszolni, mert akkor is meg most is voltak-vannak jó és rossz dolgok. A lényeg, hogy hangsúlyozom, az én értékítéletem szerint a valódi zenész egy kihalóban lévő állatfaj. Jelenleg mindenki a könnyebb utat választja. A valódi zenész nem gondolkozik azon, hogy sikeres lesz-e, amit csinál, játsszák-e a rádiók a dalait, szerepelni fog-e valamelyik kereskedelmi tévé agyhalált okozó műsorában, vagy felismerik-e az utcán. A valódi zenész a legjobb tudása szerint csinálja azt, amit csakis ő jónak gondol, és ha sikeres lesz akkor hurrá, kiélvezi. De nem az előbb felsoroltak alapján kezdi el eleve az egészet. Csak mert most ezt látom. Lehet, hogy valaki azt gondolja rólam: hát ez hülye, ezek nélkül nem tud előrébb jutni! De én erre csak azt tudom mondani, hosszútávon én vagyok a nyertes, és még a gerincem is megmarad.

A Nagyvárosi éjszakák egy adott korszak lezárásának is tekinthető, olvashatjuk a weboldaladon. Az a fajta zenész vagy, aki nem beszéli ki magából egy sör mellett például a belső érzéseit, gondolatait, hanem inkább saját terápiájának használja a zenét és dalszövegekben írja le, amit éppen át kell élnie vagy feldolgoznia?

Ilyen szempontból nem vagyok túl közlékeny. Vannak dolgok, amik egyszerűen nem tartoznak másra. Mindig próbáltam megtartani az egészséges távolságot a rajongóktól, meg másoktól is. Nagyon kevés emberrel osztom meg a titkaim. Persze a szövegeken keresztül kiadok magamról egy képet, de az, amit leírok sokban függ a zenétől is, meg hogy mennyire személyes történetet próbálok megosztani. Mostanában inkább azt figyelem mi történik rajtam kívül, foglalkoztam már eleget magammal.

Könnyen elengedsz dolgokat, embereket, helyzeteket, vagy inkább a függő és ragaszkodó típusba tartozol?
Jaj az a bajom, hogy túl jószívű vagyok, és megbocsájtó. De ahogy telnek az évek, egyre inkább rájövök, hogy aki hátráltat, vagy nem adja vissza azt, amit én adok neki, azt el kell felejteni. Csak utálok megbántani még egy olyan embert is, akiről legbelül tudom, hogy egy senkiházi élősködő.

Mit gondolsz, mennyire kell hozzád türelmesnek lenni? És te mennyire vagy türelmes másokkal?

Én egy rendkívül türelmes ember vagyok, ebből kifolyólag nem kell hozzám óriási türelem.

Hogyan kell elképzelni nálad az alkotási folyamatot?

Régebben görcsösen tökéletesre akartam csiszolni a szövegeket, aminek eredményeképpen volt, ami nagyon jó lett, és volt, ami rettenetesen izzadság szagú. Ezt most igyekeztem elengedni, úgyhogy egészen kis pofás, könnyed és szórakoztató dalok kerültek az albumra. Azt hiszem, ha a Magyar Pszichora gondolok, akkor ennyire komplex és bonyolult zenei megoldásokat tartalmazó lemezem még nem volt, pedig ez az ötödik. A szaxofonokat leszámítva minden hangszeren én játszom, és a lemez társproducere pedig Vastag Gábor, aki igencsak megemelte az anyag színvonalát.

A most megjelent albumod, a Magyar pszicho, mit közvetít?
A magam módján próbálok beszélni a minket körülvevő problémákról, persze ezek a kis üzenetek el vannak rejtve a dalok könnyedségében, nem akartam agresszívan az emberek képébe tolni mindezt a sok lehangoló dolgot, és lenyomasztani őket. Tényleg szórakoztató. Már, ha valaki szereti az ilyesmi zenét.

Mik számodra az általános igazságok, és melyik a legfontosabb közülük?
Általános igazságok szerintem nincsenek, mint ahogy igazság sem. Maximum személyes igazságok, amiket te annak hiszel. Mindent meg lehet tagadni és cáfolni, ha nagyon akarod. Például az egyik dalomban azt éneklem, hogy jobb megijedni, mint félni, mert véleményem szerint a fordítottja egy bődületes baromság. Mégis, ki akar egyfolytában félni? Én biztos, hogy nem. De ez is csak az én véleményem, amivel lehet, hogy egyetértesz, lehet nem.

Bónuszkérdés egy kis kultúraként: mi volt a legutolsó film, amit szerinted mindenképp látni kell az embereknek?
Fellini összes!

Varga Maja

Link: Mégis ki akar egyfolytában félni?

frenk

frenk